HTML

Tom Deeplary

Friss topikok

Címkék

Archívum

A Samuelson-ügy 2. rész

2014.07.18. 13:51 Widia

Holden városka hőségbe belefáradt lakóit még inkább elcsigázta az a hír, hogy Mr. Samuelsont és feleségét brutálisan megölték. Eddig a meleg számlájára volt írható, hogy hetek óta üresek voltak a város utcái, most pedig itt van ez a szörnyűség, amitől feltehetően még inkább kongani fognak a sárga, szikkadt közterek. Deeplary nyomozó, miközben a bűntény helyszínéhez legközelebbi kocsma irányába hajtottak Dimatteo őrmester bravúros autóvezetésének jóvoltából, arra figyelt fel, hogy sehol nem lát egyetlen andalgó párocskát sem, de kisgyermekkel bóklászó szülők sem bukkantak elő sehonnan, pedig a szombat délutánok az ő fejében a fiatalok képével volt összekötve. A saját gyerekei jutottak erről eszébe: a lánya, Dana, aki lassan felnőtt nővé válik, anélkül, hogy ő, mint apa ennek minden napi tanúja lehetne, és a kisfia, Milan, akinek gondolatára égető érzést érzett a szemében. Már négy hete nem látta a fiúcskát, nem ölelte, nem csiklandozta, nem aludtak el együtt, a tévét nézve. A szemét égető érzés egyre erősödött, így igyekezett valami másra koncentrálni: sör, sör, sör – mantrázta magában, és óriási megkönnyebbülést érzett, mikor egy nagy döccenővel végre megálltak egy nyilvánvalóan kocsmának látszó intézmény előtti parkolóban.

Deeplary felkapta a napszemüvegét, nehogy szemei elárulják az érzelmeit, és lendületesen kiszállt az anyósülésről. Dimatteo őrmester hűségesen követte ebben a cselekedetében, mindketten erőteljesen becsapták a kocsiajtót, és elindultak a bő tizenöt lépésre lévő bejárat felé. Angelo, mint mindig, most is ügyelt arra, hogy egy fél lépéssel Tom mögött legyen, ezzel is demonstrálva, hogy ki a főnök. Tom, ha észrevette ezt az igyekezetet, mindig bevárta azt a fél lépést, hogy Angelonak folyamatosan azzal kelljen foglalkoznia, hogyan maradjon le újra feltűnés nélkül. A főnyomozó ilyenkor remekül mulatott magában azon, ahogy Angelo igyekezett, és ahogy egyre bosszúsabbá vált az olasz arca. Évek óta dolgoztak már egymás mellett, és hiába volt Deeplary főnyomozó, Angelo pedig csak őrmester, nem volt ez főnök-beosztotti viszony, sokkal inkább volt bajtársi, sőt, baráti.

- Vigyázz, mert megbotlasz a saját lábadban – viccelt Deeplary az őrmesterrel, miközben igyekezett a lehető leggonoszabb vigyort az arcára erőltetni, mikor észrevette, hogy az őrmester még ezen a rövid távon is abban mesterkedik, hogy az egész világ számára egyértelművé tegye, hogy a másik a főnök a bandában. Angelo vette a lapot:

- Ha én megbotlok, majd magammal rántalak téged is, mint az a Dugonics Titó, akit emlegetni szoktál.

- Dugovics Titusz, nem Dugonics Titó, hányszor mondjam még el? – harsogta nevetve Deeplary.

- Bánom is én, tőlem lehet akár Typhus is. – játszotta el a duzzogóst Angelo, miközben jóízűen kuncogott az orra alatt.

A kocsitól megtett néhány lépés alatt Tom elfelejtette minden bánatát. Ezért is szerette Angelot ennyire: a munka borzalmai, a magánéleti zűrjei, a gyerekei hiánya rendre felőrölték az idegeit. De ha Angeloval volt, mindig sikerült legalább egy jót nevetnie, és mindig újra sikerült hinnie abban, hogy az életnek lehetnek akár gondtalan pillanatai is.

Megállt az ajtóhoz vezető lépcső előtt, cigarettát vett ki a belső zsebéből, megkínálta az őrmestert, és ráérősen rágyújtottak. Az öltözékük nem árulta el, hogy rendőrök, hiszen mindketten civil ruhában voltak, ezért közelről és távolról is pont úgy néztek ki, mint a barátok, akik rágyújtanak egy cigire a kocsma előtt.

 

- Akkor most az lesz, hogy bemegyünk, leülünk, rendelünk egy sört, te alkoholmenteset, mert te vezetsz, és iszogatunk egy kicsit, hátha kiderül valami – osztotta az instrukciókat immár elkomolyodva Tom.

Angelo bólogatott:

- Oké, de legközelebb te vezetsz, mert utálom az alkoholmentes sört – fújta az ég felé a vaskos, szürke füstöt.

- Megbeszéltük – vágta rá Tom. – Abban bízom, hogy valaki nem bírja majd magában tartani a nagy okosságot, ami a fejét feszíti ebben a csúnya ügyben, és elszólja magát. Fegyvered megvan?

- Meg, persze – nyúlt a vékony dzsekije alá az őrmester.

- Te jobbra nézel szét és méred fel a közönséget, én meg balra. Igyekezzünk középtájon leülni valahol, a pultnál is jó lesz – szívott bele egy hatalmasat a cigibe Deeplary.

Angelo hamuzott egyet a földre:

- Miért pont középre? Ha valami gáz van, tudod, hogy valahol a szélén vagyunk nagyobb biztonságban!

- De nem lesz gáz, érzem.

- Ja, az más, ha érzed – az őrmester elpöckölte a csikket úgy tíz méternyire, ahogy a profi bagósok szokták. – Akkor középen!

Deeplary nem pöckölt, mint ahogy a vagány dohányosok, hanem fellépett a lépcsőn, és elnyomta a cigit az ajtó mellé kirakott hamutartóban. Hallotta, ahogy Angelo cicceg a háta mögött.

- Egy főnök mindig mutasson jó példát – intette Dimatteo felé, majd hátra sem nézve benyitott a kocsma ajtaján.

Hétköznapi kocsma volt: félig fa, félig kő borítású falak, nikotintól sárgálló függönycafatok, savanyú sörszag, félhomály, a terem végén zenegép, faasztalok és székek. Az egész hely azt a benyomást keltette, mintha kínosan akarná kerülni a modernitás vádját. Unalmas volt, kopott, és szokványosan koszos.

Ami viszont meglepő volt benne, és ez meg is törte Deeplary főnyomozó befelé tartó lendületét, olyannyira, hogy le is cövekelt a bejárat mögött egy lépéssel, miközben Angelo próbált nem felkenődni a hátára: a kocsma teljesen üres volt. Egyetlen vendég sem volt benn.

A kocsmáros, egy fiatal korában feltehetően jóképű, mára leginkább kiélt, barázdált arcú, nagy darab, pocakos, ősz kefehajú férfi volt, a bal fülében egy karika fülbevalóval, nyakában bőr láncon függő bőr kereszttel. Fekete bőr mellénye fölött egy szintén fekete kötényt viselt, ami – Deeplary ezen is meglepődött – tiszta volt és láthatóan frissen volt vasalva.

A főnyomozó nem teketóriázott, a helyiség mértani közepének számító székhez lépett a pultnál, és magabiztosságot sugárzó lendülettel felhuppant rá. Az őrmester pedig a balján foglalt helyet, kissé feszengve, mert számára a magas bárszék mindennek volt mondható, csak kényelmesnek nem.

A kocsmáros rájuk mosolygott, és ettől mindketten visszahőköltek egy pillanatra, ugyanis a pult mögül Észak-Amerika legszebb és legragyogóbb műfogsora villant rájuk. Óriási volt a kontraszt a zord arc, és a gyönyörű mosoly között.

- Mit adhatok? – kérdezte nyájasan a csodás mosoly tulajdonosa.

Deeplary agyán átfutott a gondolat, hogy talán mégsem kellett volna az ajtón belépve azonnal levennie a napszemüvegét, mert most ettől a ragyogó harminckettestől fog megvakulni, ezért zavartan nyökögte:

- Öhhm… két sört kérünk, hidegen.

- Milyet parancsolnak az urak? Csapoltat, vagy üveggel? Világosat, vagy barnát? Amerikait, vagy európait? – sorolta kedvesen a kocsmáros, fogait villogtatva, miközben a beszédtől megmozdult a fülcimpájában a fülbevaló is, és így derült rá fény, hogy abból meg egy kő szórja vissza csillogva a fényt.

- Az egyik alkoholmentes legyen! – vágott közbe Dimatteo őrmester hangosan, mert már nem bírta tovább szó nélkül. Ettől Deeplary is magához tért a bűvöletből, és közölte a kívánságát:

- Csapolt, hideg barna sört kérnék egy nagy korsóval, köszönöm.

Mikor a csapos elfordult, Deeplary odapantomimezte Dimatteonak:

- Azta, láttad ezt? A fogai! A fülbevaló! – közben sokat mondóan körbeintett a csehóban, hogy az hagyján, hogy néz ki és hogyan szikrázik ez a pasas, de főleg itt, ebben a porfészekben!

Angelo annyira azért nem volt elvarázsolva az élménytől, mint a főnöke, mert ő egész életében naponta látott ilyet, de tudta, hogy Deeplary, az Európában töltött gyerekkora lenyomataként még mindig képes rácsodálkozni mindenre, ami ennyire amerikai.

 

Megkapták a söreiket, és csendesen iszogattak néhány percig. Deeplary az első három kortytól azt hitte, hogy aléltan fordul le a székről, és menten magzatpózba kuporodik a gyönyörtől. Olyan íz és zamatorgia öntötte el a száj és orrüregét, amit utoljára szülőhazájában, Magyarországon tapasztalt, mikor legutóbb ott járt. Volt már annak vagy hat éve, de most, a sör hatására valahogy olyan közelivé váltak a régen tapasztalt élmények, hogy úgy kellett visszarángatnia magát gondolatban a Földre, Holdenbe, a gyilkosságokhoz, a nyomozáshoz.

A negyedik korty ettől a gondolatmenettől már nem is volt olyan kellemes, így azt a taktikát választotta, hogy lehúzta egyben a fél korsót, és jóízűen csettintett hozzá.

 

Angelo már épp kezdte volna a szokásos „nem ide valósiak vagyunk, de hallottuk, hogy történt valami rémületes a városban nemrég” mondókáját, amikor megrökönyödve kellett megtapasztalnia, hogy barátjának tartott főnöke ezúttal más stratégia nyomán akar haladni. Ugyanis Deeplary minden átmenet nélkül odaintette a kocsmárost, és beszélni kezdett:

- Rendőrök vagyunk, és a Samuelson házaspár ügyében nyomozunk, biztosan hallotta, mi történt velük – a kocsmáros lassú bólintását ő is egy bólintással nyugtázta, majd folytatta. – Tudja, egészen pontosan húsz éve vagyok rendőr, bizony, idén jubilálok, és nem a két szép szememért lettem a Johnson megyei főkapitányság gyilkossági ügyekben kiemelt főnyomozója. Tudja, nem a méhek hordták össze a szakmai tapasztalatomat. – A kocsmáros megütközve figyelte Deeplary minden szavát, látszott rajta, hogy azt gondolja „mondjad csak hapsikám, hallottam én már elég őrültet, téged is végig tudlak hallgatni”. – Az az alapelvem, hogy egy ügy megoldása a kocsmában kezdődik. Két okból is: az egyik az, hogy szeretem a sört. Nagyon szeretem. És szeretek sörözés közben gondolkodni, beszélgetni, az ügyön törni a fejem. Ez jól megy nekem. A második ok meg az, hogy az esetek többségében a kocsmákban mindig van egy valaki, aki többet tud, mint a többiek együttvéve. Most az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy bejöttünk ide, és csak maga van itt. Mivel isteni sört szolgált fel, amiből kérnék is gyorsan még egyet… - itt elhallgatott, és kéjesen figyelte, ahogy a kocsmáros lassú, kimért, de profi mozdulatokkal újratölt neki egy új korsóval - köszönöm…, ezért csak két nagyon fontos kérdést teszek fel. A másodikat annak a függvényében, amit az elsőre válaszol. Érthető így? – húzta le az első korsó másik felét is gyorsan, tartva attól, hogy az túlmelegszik ebben a hőségben.

- Igen uram, kérdezzen!

- Mit tud Samuelsonékról?

- Hogy érti ezt? A gyilkosságról? Vagy a családról?

- Család? Nahát, család is van? Eddig csak házaspárról tudtam, bfff – nyomott el rutinosan egy aprócska büfögést a főnyomozó. – Nézze a gyilkosságról már én is eleget tudok, meséljen a családról. Egészségére!

Deeplary a kocsmáros felé emelte az új korsó sört, és gyorsan le is itta az egyharmadát. Angelo rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet.

- Samuelsonék nagyon rendes emberek voltak, Isten nyugosztalja őket – kezdte a kocsmáros, az orrát dörgölve, majd a kezét a kötényébe törölve. – Rendes, szorgos, jóravaló emberek, egész életükben gazdálkodtak. Mrs. Samuelson valaha szépségkirálynő volt, mégsem volt soha rátarti, vagy ilyesmi. Én magam láttam nem egyszer, ahogy a szénát pakolta a kocsira olyan kitartással, ami egy fiatal férfinek is becsületére vált volna; vagy mikor porosan, koszosan bejött a városba vásárolni. Szép asszony volt még így idősen is. – A kocsmáros szipogott egyet, amire Deeplary azt gondolta, hogy ha elkezdene sírni, akkor ez lenne az idei éve legabszurdabb munkanapja, így a fogsorvillogatás után, de ez az epizód szerencsére elmaradt. Csak két szipogás kellett, és helyreállt a rend. – Mr. Samuelson az utóbbi években nagyon tönkrement fizikailag is, lelkileg is. A fia Afganisztánban harcolt és elesett, árván hagyva Mr. Samuelson unokáját, Jimmy-t. Az öregek magukhoz vették a fiút, de nem jöttek ki egymással. Jimmy  Kansas Cityben nőtt fel, nagyon nem passzolt ide, ebbe a kicsi városba. Vagy nyolc-kilenc éven keresztül elég gyakran volt hangos veszekedéstől a birtok. De az utóbbi két évben már nyugalom volt.

- Hogyhogy? – vágott közbe Deeplary, mert bár nem ez látszott rajta, feszülten figyelt.

- Az öreg kivett itt egy kis házat Jimmynek, hogy az a saját életét élhesse, de elég mihaszna az a kölyök, én mondom.

Deeplarynek az anyja szavai jutottak eszébe: - Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

Bár, ha jól belegondolunk – folytatta a gondolatsort a főnyomozó -, a kocsmáros egy elég fontos munkakör, lám, én is hozzájuk járok hasznos információkért.

 

- Hogy érti azt, hogy mihaszna? Nem dolgozik? Link?

- Dolgozni dolgozik, de hol az autószerelőnél, hol itt nem messze a boltban, hol meg újságot hord ki. Nem tudom, hogy volt-e olyan hónap, amit végig tudott dolgozni egy helyen. De nem is ezzel van a gond – halkította le fontoskodva hangját a kefejhajú, miközben megpiszkálta fülcimpájában a szikrázó fülbevalót – szerintem drogozik a srác.

- Hány éves is ez a srác?

-  Legalább huszonhárom, de lehet, hogy több. Jó kiállású, mokány gyerek, csak valahogy a szeme nem áll jól.

- Fogyott az utóbbi időben? – tette fel az éles hangú, meghökkentő kérdést Deeplary.

- Één? – makogta a kocsmáros zavartan. – Nem, sőt, inkább híztam, én is szeretem ezt a barna sört…

- Nem magára gondoltam jóember, hanem a fiúra – mondta komoly arccal a főnyomozó, de immár a lehető legmegnyugtatóbb hangján, amit csak elő tudott venni a repertoárjából. – A fiú fogyott mostanában?

A kocsmáros a fülét vakargatva nézett maga elé a pultra:

- Most, hogy így mondja… Igen… A mokány srác képe jelenik meg előttem, ha rágondolok, de néhány nappal ez előtt is, mikor bejött a kocsmába, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy öregszem…

- Öregszik? Maga? Hogy-hogy?

- Úgy értve, hogy amikor fiatalokat látok felnőni, minden évvel egyre idősebbé válni, vagy mondjuk úgy: érettebbé, akkor mindig az jut eszembe, hogy a fiatalokon látni azt, hogy én magam mennyire öregszem… Magamon nem látom, mert a változás minden napos, és mivel minden nap látom az ábrázatomat a tükörben, ezért nem tűnik fel. Mikor megláttam ezt a Samuelson gyereket, az jutott eszembe, hogy nagyon öregszem… Ő tűnt öregebbnek, azt hiszem ezért gondoltam ezt…

- Értem – nyugtatta meg a főnyomozó a láthatóan egyre inkább összezavarodott kocsmárost. – Nemcsak azt értem, amit mond, hanem azt is, amit érez – azzal legurította a második korsó barna sör utolsó kortyait is, majd odakoppantotta üresen a pultra. – Kérek még egy utolsót.

Angelo már nem kért inni, ezért csendesen megvárta, míg Tom szépen higgadtan, ahogy azt egy jó sör megérdemli, elkortyolgatta a finom nedűt, aztán fizettek, és távozni készültek. Deeplaryn meg sem látszott, hogy legalább másfél liter barna sörrel, és vele jó néhány ezreléknyi alkohollal hígította a vérét az imént. A nyelve is ugyanúgy forgott, mint előtte, a mozgása sem vált elfolyóssá, mint az ittas embereknek általában. Angelo keserűen konstatálta magában, hogy pontosan tudja annak az okát, hogy kedvenc barátján miért nem látszik meg az alkohol fogyasztás.

Mielőtt elérték volna az ajtót, a kocsmáros még utánuk szólt:

- Nyomozó úr, ha szabadna!

- Igen? – fordult vissza türelmesen Deeplary.

- Azt mondta, hogy két alapvető kérdése van. Ennél jóval többet tett fel végül, de kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna az a második kérdés, amit az elsőre adott válaszomtól tett függővé.

- Ja, semmi különös – vonta meg a vállát a megszólított. – Ha nem tudott volna érdemi választ adni a „mit tud Samuelsonékról” kezdetű kérdésemre, akkor az lett volna a másik kérdésem, hogy hol van a következő kocsma a városban, ahol ugyanezt az első kérdést feltehettem volna. Viszlát, és kösz az információkat!

 

 

Fél órával, és két szál cigarettával később Johnston sheriff és csapata segítségével Deeplaryék letartóztatták Jimmy Samuelsont, aki a jogai ismertetése után azonnal és zokogva vallotta be, hogy ő ölte meg a nagyszüleit, a pénzükért.

Deeplary nem volt boldog. Hiába ért el gyors sikert, több dolog is nyugtalanította, ennek hangot is adott a késő éjjel hazafelé vezető úton is sofőrködő, Dimatteo őrmesternek.

 

- Utálom a gyilkosságokat Angelo. Utálom a vért. Utálom ezt a mocskos világot. Nem okoz örömet, mikor elfogunk egy ilyen buta gyereket, aki már eldrogozta az agyát, és képtelen logikus döntéseket hozni. Persze a bírósági szakértő meg fogja állapítani erről a Jimmy fiúról, hogy beszámítható. Pedig annyira beszámítható ebben az ügyben, mint a kutyám.

- Nincs kutyád Tom – jött a szenvtelen megjegyzés a sofőrülésből.
Deeplary szúrósan nézett a sötétben Dimatteo őrmester arcéle felé:

- Jó, akkor anyám kutyája – mondta nagyon lassan, minden szót körültekintően artikulálva, figyelve a reakcót.

- Anyádnak macskája van.

- Te most kötözködsz velem? – kérdezte tettetett felháborodással a főnyomozó, aztán ahogy egy lámpa mellett suhantak el, már látta, amit csak sejtett addig: az őrmester kajánul vigyorgott.

- Jó, akkor úgy mondom, hogy a fiú annyira beszámítható ebben az ügyben, mint egy sügér, vagy mit tudom én, egy folyami kavics – adta meg magát Deeplary, és folytatta tovább a mondókáját. – Láttuk már elégszer azt, ahogyan ezek a fiatalok már akkor hazavágják az agyműködésüket ezekkel a hülye drogokkal, amikor az még ki sem alakult rendesen…

- Tudoooom, a frontális lebeny – fújta Dimatteo, mint valami leckét.

- Igen! – élénkült fel Deeplary, és igyekezett úgy helyezkedni az anyósülésen, hogy teljes testével a másik felé fordulhasson. – Igen, a frontális lebeny a kulcsa mindennek! Te is láttad azokat a felvételeket! A visszaeső bűnözők frontális lebenye alulfejlett, és alig funkcionál. A drogosok frontális lebenye szinte visszafejlődik! Nem azt mondom, hogy emiatt fel kell őket menteni, vagy enyhébb büntetést érdemelnek, de amíg a világ nem fordít elég figyelmet a frontális lebenyre, addig nem lesz kevesebb a bűnözés, nem lesz kevesebb a gyilkosság, nem lesz kevesebb a munkánk.

- De legalább van miből megélnünk… - jegyezte meg csendesen az őrmester.

Deeplary ismét a menetirány felé fordult, aztán elfordította a fejét oldalra kifelé, a nagy sötét semmi felé, majd így szólt:

- De milyen élet ez…

Több szó nem esett köztük a haza vezető úton.

Szólj hozzá!

Címkék: tom deeplary

A bejegyzés trackback címe:

https://tomdeeplary.blog.hu/api/trackback/id/tr76520637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása