Tom Deeplary

Holden városka hőségbe belefáradt lakóit még inkább elcsigázta az a hír, hogy Mr. Samuelsont és feleségét brutálisan megölték. Eddig a meleg számlájára volt írható, hogy hetek óta üresek voltak a város utcái, most pedig itt van ez a szörnyűség, amitől feltehetően még inkább kongani fognak a sárga, szikkadt közterek. Deeplary nyomozó, miközben a bűntény helyszínéhez legközelebbi kocsma irányába hajtottak Dimatteo őrmester bravúros autóvezetésének jóvoltából, arra figyelt fel, hogy sehol nem lát egyetlen andalgó párocskát sem, de kisgyermekkel bóklászó szülők sem bukkantak elő sehonnan, pedig a szombat délutánok az ő fejében a fiatalok képével volt összekötve. A saját gyerekei jutottak erről eszébe: a lánya, Dana, aki lassan felnőtt nővé válik, anélkül, hogy ő, mint apa ennek minden napi tanúja lehetne, és a kisfia, Milan, akinek gondolatára égető érzést érzett a szemében. Már négy hete nem látta a fiúcskát, nem ölelte, nem csiklandozta, nem aludtak el együtt, a tévét nézve. A szemét égető érzés egyre erősödött, így igyekezett valami másra koncentrálni: sör, sör, sör – mantrázta magában, és óriási megkönnyebbülést érzett, mikor egy nagy döccenővel végre megálltak egy nyilvánvalóan kocsmának látszó intézmény előtti parkolóban.

Deeplary felkapta a napszemüvegét, nehogy szemei elárulják az érzelmeit, és lendületesen kiszállt az anyósülésről. Dimatteo őrmester hűségesen követte ebben a cselekedetében, mindketten erőteljesen becsapták a kocsiajtót, és elindultak a bő tizenöt lépésre lévő bejárat felé. Angelo, mint mindig, most is ügyelt arra, hogy egy fél lépéssel Tom mögött legyen, ezzel is demonstrálva, hogy ki a főnök. Tom, ha észrevette ezt az igyekezetet, mindig bevárta azt a fél lépést, hogy Angelonak folyamatosan azzal kelljen foglalkoznia, hogyan maradjon le újra feltűnés nélkül. A főnyomozó ilyenkor remekül mulatott magában azon, ahogy Angelo igyekezett, és ahogy egyre bosszúsabbá vált az olasz arca. Évek óta dolgoztak már egymás mellett, és hiába volt Deeplary főnyomozó, Angelo pedig csak őrmester, nem volt ez főnök-beosztotti viszony, sokkal inkább volt bajtársi, sőt, baráti.

- Vigyázz, mert megbotlasz a saját lábadban – viccelt Deeplary az őrmesterrel, miközben igyekezett a lehető leggonoszabb vigyort az arcára erőltetni, mikor észrevette, hogy az őrmester még ezen a rövid távon is abban mesterkedik, hogy az egész világ számára egyértelművé tegye, hogy a másik a főnök a bandában. Angelo vette a lapot:

- Ha én megbotlok, majd magammal rántalak téged is, mint az a Dugonics Titó, akit emlegetni szoktál.

- Dugovics Titusz, nem Dugonics Titó, hányszor mondjam még el? – harsogta nevetve Deeplary.

- Bánom is én, tőlem lehet akár Typhus is. – játszotta el a duzzogóst Angelo, miközben jóízűen kuncogott az orra alatt.

A kocsitól megtett néhány lépés alatt Tom elfelejtette minden bánatát. Ezért is szerette Angelot ennyire: a munka borzalmai, a magánéleti zűrjei, a gyerekei hiánya rendre felőrölték az idegeit. De ha Angeloval volt, mindig sikerült legalább egy jót nevetnie, és mindig újra sikerült hinnie abban, hogy az életnek lehetnek akár gondtalan pillanatai is.

Megállt az ajtóhoz vezető lépcső előtt, cigarettát vett ki a belső zsebéből, megkínálta az őrmestert, és ráérősen rágyújtottak. Az öltözékük nem árulta el, hogy rendőrök, hiszen mindketten civil ruhában voltak, ezért közelről és távolról is pont úgy néztek ki, mint a barátok, akik rágyújtanak egy cigire a kocsma előtt.

- Akkor most az lesz, hogy bemegyünk, leülünk, rendelünk egy sört, te alkoholmenteset, mert te vezetsz, és iszogatunk egy kicsit, hátha kiderül valami – osztotta az instrukciókat immár elkomolyodva Tom.

Angelo bólogatott:

- Oké, de legközelebb te vezetsz, mert utálom az alkoholmentes sört – fújta az ég felé a vaskos, szürke füstöt.

- Megbeszéltük – vágta rá Tom. – Abban bízom, hogy valaki nem bírja majd magában tartani a nagy okosságot, ami a fejét feszíti ebben a csúnya ügyben, és elszólja magát. Fegyvered megvan?

- Meg, persze – nyúlt a vékony dzsekije alá az őrmester.

- Te jobbra nézel szét és méred fel a közönséget, én meg balra. Igyekezzünk középtájon leülni valahol, a pultnál is jó lesz – szívott bele egy hatalmasat a cigibe Deeplary.

Angelo hamuzott egyet a földre:

- Miért pont középre? Ha valami gáz van, tudod, hogy valahol a szélén vagyunk nagyobb biztonságban!

- De nem lesz gáz, érzem.

- Ja, az más, ha érzed – az őrmester elpöckölte a csikket úgy tíz méternyire, ahogy a profi bagósok szokták. – Akkor középen!

Deeplary nem pöckölt, mint ahogy a vagány dohányosok, hanem fellépett a lépcsőn, és elnyomta a cigit az ajtó mellé kirakott hamutartóban. Hallotta, ahogy Angelo cicceg a háta mögött.

- Egy főnök mindig mutasson jó példát – intette Dimatteo felé, majd hátra sem nézve benyitott a kocsma ajtaján.

Hétköznapi kocsma volt: félig fa, félig kő borítású falak, nikotintól sárgálló függönycafatok, savanyú sörszag, félhomály, a terem végén zenegép, faasztalok és székek. Az egész hely azt a benyomást keltette, mintha kínosan akarná kerülni a modernitás vádját. Unalmas volt, kopott, és szokványosan koszos.

Ami viszont meglepő volt benne, és ez meg is törte Deeplary főnyomozó befelé tartó lendületét, olyannyira, hogy le is cövekelt a bejárat mögött egy lépéssel, miközben Angelo próbált nem felkenődni a hátára: a kocsma teljesen üres volt. Egyetlen vendég sem volt benn.

A kocsmáros, egy fiatal korában feltehetően jóképű, mára leginkább kiélt, barázdált arcú, nagy darab, pocakos, ősz kefehajú férfi volt, a bal fülében egy karika fülbevalóval, nyakában bőr láncon függő bőr kereszttel. Fekete bőr mellénye fölött egy szintén fekete kötényt viselt, ami – Deeplary ezen is meglepődött – tiszta volt és láthatóan frissen volt vasalva.

A főnyomozó nem teketóriázott, a helyiség mértani közepének számító székhez lépett a pultnál, és magabiztosságot sugárzó lendülettel felhuppant rá. Az őrmester pedig a balján foglalt helyet, kissé feszengve, mert számára a magas bárszék mindennek volt mondható, csak kényelmesnek nem.

A kocsmáros rájuk mosolygott, és ettől mindketten visszahőköltek egy pillanatra, ugyanis a pult mögül Észak-Amerika legszebb és legragyogóbb műfogsora villant rájuk. Óriási volt a kontraszt a zord arc, és a gyönyörű mosoly között.

- Mit adhatok? – kérdezte nyájasan a csodás mosoly tulajdonosa.

Deeplary agyán átfutott a gondolat, hogy talán mégsem kellett volna az ajtón belépve azonnal levennie a napszemüvegét, mert most ettől a ragyogó harminckettestől fog megvakulni, ezért zavartan nyökögte:

- Öhhm… két sört kérünk, hidegen.

- Milyet parancsolnak az urak? Csapoltat, vagy üveggel? Világosat, vagy barnát? Amerikait, vagy európait? – sorolta kedvesen a kocsmáros, fogait villogtatva, miközben a beszédtől megmozdult a fülcimpájában a fülbevaló is, és így derült rá fény, hogy abból meg egy kő szórja vissza csillogva a fényt.

- Az egyik alkoholmentes legyen! – vágott közbe Dimatteo őrmester hangosan, mert már nem bírta tovább szó nélkül. Ettől Deeplary is magához tért a bűvöletből, és közölte a kívánságát:

- Csapolt, hideg barna sört kérnék egy nagy korsóval, köszönöm.

Mikor a csapos elfordult, Deeplary odapantomimezte Dimatteonak:

- Azta, láttad ezt? A fogai! A fülbevaló! – közben sokat mondóan körbeintett a csehóban, hogy az hagyján, hogy néz ki és hogyan szikrázik ez a pasas, de főleg itt, ebben a porfészekben!

Angelo annyira azért nem volt elvarázsolva az élménytől, mint a főnöke, mert ő egész életében naponta látott ilyet, de tudta, hogy Deeplary, az Európában töltött gyerekkora lenyomataként még mindig képes rácsodálkozni mindenre, ami ennyire amerikai.

Megkapták a söreiket, és csendesen iszogattak néhány percig. Deeplary az első három kortytól azt hitte, hogy aléltan fordul le a székről, és menten magzatpózba kuporodik a gyönyörtől. Olyan íz és zamatorgia öntötte el a száj és orrüregét, amit utoljára szülőhazájában, Magyarországon tapasztalt, mikor legutóbb ott járt. Volt már annak vagy hat éve, de most, a sör hatására valahogy olyan közelivé váltak a régen tapasztalt élmények, hogy úgy kellett visszarángatnia magát gondolatban a Földre, Holdenbe, a gyilkosságokhoz, a nyomozáshoz.

A negyedik korty ettől a gondolatmenettől már nem is volt olyan kellemes, így azt a taktikát választotta, hogy lehúzta egyben a fél korsót, és jóízűen csettintett hozzá.

Angelo már épp kezdte volna a szokásos „nem ide valósiak vagyunk, de hallottuk, hogy történt valami rémületes a városban nemrég” mondókáját, amikor megrökönyödve kellett megtapasztalnia, hogy barátjának tartott főnöke ezúttal más stratégia nyomán akar haladni. Ugyanis Deeplary minden átmenet nélkül odaintette a kocsmárost, és beszélni kezdett:

- Rendőrök vagyunk, és a Samuelson házaspár ügyében nyomozunk, biztosan hallotta, mi történt velük – a kocsmáros lassú bólintását ő is egy bólintással nyugtázta, majd folytatta. – Tudja, egészen pontosan húsz éve vagyok rendőr, bizony, idén jubilálok, és nem a két szép szememért lettem a Johnson megyei főkapitányság gyilkossági ügyekben kiemelt főnyomozója. Tudja, nem a méhek hordták össze a szakmai tapasztalatomat. – A kocsmáros megütközve figyelte Deeplary minden szavát, látszott rajta, hogy azt gondolja „mondjad csak hapsikám, hallottam én már elég őrültet, téged is végig tudlak hallgatni”. – Az az alapelvem, hogy egy ügy megoldása a kocsmában kezdődik. Két okból is: az egyik az, hogy szeretem a sört. Nagyon szeretem. És szeretek sörözés közben gondolkodni, beszélgetni, az ügyön törni a fejem. Ez jól megy nekem. A második ok meg az, hogy az esetek többségében a kocsmákban mindig van egy valaki, aki többet tud, mint a többiek együttvéve. Most az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy bejöttünk ide, és csak maga van itt. Mivel isteni sört szolgált fel, amiből kérnék is gyorsan még egyet… - itt elhallgatott, és kéjesen figyelte, ahogy a kocsmáros lassú, kimért, de profi mozdulatokkal újratölt neki egy új korsóval - köszönöm…, ezért csak két nagyon fontos kérdést teszek fel. A másodikat annak a függvényében, amit az elsőre válaszol. Érthető így? – húzta le az első korsó másik felét is gyorsan, tartva attól, hogy az túlmelegszik ebben a hőségben.

- Igen uram, kérdezzen!

- Mit tud Samuelsonékról?

- Hogy érti ezt? A gyilkosságról? Vagy a családról?

- Család? Nahát, család is van? Eddig csak házaspárról tudtam, bfff – nyomott el rutinosan egy aprócska büfögést a főnyomozó. – Nézze a gyilkosságról már én is eleget tudok, meséljen a családról. Egészségére!

Deeplary a kocsmáros felé emelte az új korsó sört, és gyorsan le is itta az egyharmadát. Angelo rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet.

- Samuelsonék nagyon rendes emberek voltak, Isten nyugosztalja őket – kezdte a kocsmáros, az orrát dörgölve, majd a kezét a kötényébe törölve. – Rendes, szorgos, jóravaló emberek, egész életükben gazdálkodtak. Mrs. Samuelson valaha szépségkirálynő volt, mégsem volt soha rátarti, vagy ilyesmi. Én magam láttam nem egyszer, ahogy a szénát pakolta a kocsira olyan kitartással, ami egy fiatal férfinek is becsületére vált volna; vagy mikor porosan, koszosan bejött a városba vásárolni. Szép asszony volt még így idősen is. – A kocsmáros szipogott egyet, amire Deeplary azt gondolta, hogy ha elkezdene sírni, akkor ez lenne az idei éve legabszurdabb munkanapja, így a fogsorvillogatás után, de ez az epizód szerencsére elmaradt. Csak két szipogás kellett, és helyreállt a rend. – Mr. Samuelson az utóbbi években nagyon tönkrement fizikailag is, lelkileg is. A fia Afganisztánban harcolt és elesett, árván hagyva Mr. Samuelson unokáját, Jimmy-t. Az öregek magukhoz vették a fiút, de nem jöttek ki egymással. Jimmy  Kansas Cityben nőtt fel, nagyon nem passzolt ide, ebbe a kicsi városba. Vagy nyolc-kilenc éven keresztül elég gyakran volt hangos veszekedéstől a birtok. De az utóbbi két évben már nyugalom volt.

- Hogyhogy? – vágott közbe Deeplary, mert bár nem ez látszott rajta, feszülten figyelt.

- Az öreg kivett itt egy kis házat Jimmynek, hogy az a saját életét élhesse, de elég mihaszna az a kölyök, én mondom.

Deeplarynek az anyja szavai jutottak eszébe: - Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

Bár, ha jól belegondolunk – folytatta a gondolatsort a főnyomozó -, a kocsmáros egy elég fontos munkakör, lám, én is hozzájuk járok hasznos információkért.

- Hogy érti azt, hogy mihaszna? Nem dolgozik? Link?

- Dolgozni dolgozik, de hol az autószerelőnél, hol itt nem messze a boltban, hol meg újságot hord ki. Nem tudom, hogy volt-e olyan hónap, amit végig tudott dolgozni egy helyen. De nem is ezzel van a gond – halkította le fontoskodva hangját a kefejhajú, miközben megpiszkálta fülcimpájában a szikrázó fülbevalót – szerintem drogozik a srác.

- Hány éves is ez a srác?

-  Legalább huszonhárom, de lehet, hogy több. Jó kiállású, mokány gyerek, csak valahogy a szeme nem áll jól.

- Fogyott az utóbbi időben? – tette fel az éles hangú, meghökkentő kérdést Deeplary.

- Één? – makogta a kocsmáros zavartan. – Nem, sőt, inkább híztam, én is szeretem ezt a barna sört…

- Nem magára gondoltam jóember, hanem a fiúra – mondta komoly arccal a főnyomozó, de immár a lehető legmegnyugtatóbb hangján, amit csak elő tudott venni a repertoárjából. – A fiú fogyott mostanában?

A kocsmáros a fülét vakargatva nézett maga elé a pultra:

- Most, hogy így mondja… Igen… A mokány srác képe jelenik meg előttem, ha rágondolok, de néhány nappal ez előtt is, mikor bejött a kocsmába, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy öregszem…

- Öregszik? Maga? Hogy-hogy?

- Úgy értve, hogy amikor fiatalokat látok felnőni, minden évvel egyre idősebbé válni, vagy mondjuk úgy: érettebbé, akkor mindig az jut eszembe, hogy a fiatalokon látni azt, hogy én magam mennyire öregszem… Magamon nem látom, mert a változás minden napos, és mivel minden nap látom az ábrázatomat a tükörben, ezért nem tűnik fel. Mikor megláttam ezt a Samuelson gyereket, az jutott eszembe, hogy nagyon öregszem… Ő tűnt öregebbnek, azt hiszem ezért gondoltam ezt…

- Értem – nyugtatta meg a főnyomozó a láthatóan egyre inkább összezavarodott kocsmárost. – Nemcsak azt értem, amit mond, hanem azt is, amit érez – azzal legurította a második korsó barna sör utolsó kortyait is, majd odakoppantotta üresen a pultra. – Kérek még egy utolsót.

Angelo már nem kért inni, ezért csendesen megvárta, míg Tom szépen higgadtan, ahogy azt egy jó sör megérdemli, elkortyolgatta a finom nedűt, aztán fizettek, és távozni készültek. Deeplaryn meg sem látszott, hogy legalább másfél liter barna sörrel, és vele jó néhány ezreléknyi alkohollal hígította a vérét az imént. A nyelve is ugyanúgy forgott, mint előtte, a mozgása sem vált elfolyóssá, mint az ittas embereknek általában. Angelo keserűen konstatálta magában, hogy pontosan tudja annak az okát, hogy kedvenc barátján miért nem látszik meg az alkohol fogyasztás.

Mielőtt elérték volna az ajtót, a kocsmáros még utánuk szólt:

- Nyomozó úr, ha szabadna!

- Igen? – fordult vissza türelmesen Deeplary.

- Azt mondta, hogy két alapvető kérdése van. Ennél jóval többet tett fel végül, de kíváncsi vagyok, hogy mi lett volna az a második kérdés, amit az elsőre adott válaszomtól tett függővé.

- Ja, semmi különös – vonta meg a vállát a megszólított. – Ha nem tudott volna érdemi választ adni a „mit tud Samuelsonékról” kezdetű kérdésemre, akkor az lett volna a másik kérdésem, hogy hol van a következő kocsma a városban, ahol ugyanezt az első kérdést feltehettem volna. Viszlát, és kösz az információkat!

Fél órával, és két szál cigarettával később Johnston sheriff és csapata segítségével Deeplaryék letartóztatták Jimmy Samuelsont, aki a jogai ismertetése után azonnal és zokogva vallotta be, hogy ő ölte meg a nagyszüleit, a pénzükért.

Deeplary nem volt boldog. Hiába ért el gyors sikert, több dolog is nyugtalanította, ennek hangot is adott a késő éjjel hazafelé vezető úton is sofőrködő, Dimatteo őrmesternek.

- Utálom a gyilkosságokat Angelo. Utálom a vért. Utálom ezt a mocskos világot. Nem okoz örömet, mikor elfogunk egy ilyen buta gyereket, aki már eldrogozta az agyát, és képtelen logikus döntéseket hozni. Persze a bírósági szakértő meg fogja állapítani erről a Jimmy fiúról, hogy beszámítható. Pedig annyira beszámítható ebben az ügyben, mint a kutyám.

- Nincs kutyád Tom – jött a szenvtelen megjegyzés a sofőrülésből.
Deeplary szúrósan nézett a sötétben Dimatteo őrmester arcéle felé:

- Jó, akkor anyám kutyája – mondta nagyon lassan, minden szót körültekintően artikulálva, figyelve a reakcót.

- Anyádnak macskája van.

- Te most kötözködsz velem? – kérdezte tettetett felháborodással a főnyomozó, aztán ahogy egy lámpa mellett suhantak el, már látta, amit csak sejtett addig: az őrmester kajánul vigyorgott.

- Jó, akkor úgy mondom, hogy a fiú annyira beszámítható ebben az ügyben, mint egy sügér, vagy mit tudom én, egy folyami kavics – adta meg magát Deeplary, és folytatta tovább a mondókáját. – Láttuk már elégszer azt, ahogyan ezek a fiatalok már akkor hazavágják az agyműködésüket ezekkel a hülye drogokkal, amikor az még ki sem alakult rendesen…

- Tudoooom, a frontális lebeny – fújta Dimatteo, mint valami leckét.

- Igen! – élénkült fel Deeplary, és igyekezett úgy helyezkedni az anyósülésen, hogy teljes testével a másik felé fordulhasson. – Igen, a frontális lebeny a kulcsa mindennek! Te is láttad azokat a felvételeket! A visszaeső bűnözők frontális lebenye alulfejlett, és alig funkcionál. A drogosok frontális lebenye szinte visszafejlődik! Nem azt mondom, hogy emiatt fel kell őket menteni, vagy enyhébb büntetést érdemelnek, de amíg a világ nem fordít elég figyelmet a frontális lebenyre, addig nem lesz kevesebb a bűnözés, nem lesz kevesebb a gyilkosság, nem lesz kevesebb a munkánk.

- De legalább van miből megélnünk… - jegyezte meg csendesen az őrmester.

Deeplary ismét a menetirány felé fordult, aztán elfordította a fejét oldalra kifelé, a nagy sötét semmi felé, majd így szólt:

- De milyen élet ez…

Több szó nem esett köztük a haza vezető úton.

Tom Deeplary nem volt épp boldog. Először is, fájt a feje, de piszkosul, afféle „mindjárt szétszakad, jobb lenne lefeküdni és aludni egy hatalmasat” lüktetéssel. Másodszor is, tegnap ismételten összeveszett a második volt feleségével. Már nem is tudta, hogyan voltak képesek valaha egymást szeretni. A vita szokás szerint azon robbant ki, hogy a kisfiuk, Milan hol töltse a hétvégét. Tom szerette volna, ha vele, és az ő szüleivel lenne szombaton és vasárnap, mert a nagylánya – aki az első volt feleségétől született -, Dana is pont ott volt náluk, és a testvérek imádták egymást, a nagyszülők pedig ennek örömére kirándulást és kerti sütögetést terveztek. Viszont a második számú exnej (ahogy Tom magában cinikusan nevezte Jennyt), kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem ezt beszélték meg, hanem a jövő hetet. Tom hiába kérlelt, követelőzött, majd dühöngött a telefonba, Jenny nem engedett. Milan az anyjával maradt, Dana pedig szomorú volt a kisöccse nélkül, és a nagyszülők sem repestek a boldogságtól. Tom kénytelen volt jó pár doboz sört legurítani előző este, hogy el tudja viselni a feszültséget.
Harmadsorban pedig nem volt elhanyagolható tény, hogy gyerekekkel eltölteni vágyott hétvége terve ide vagy oda, Tom Deeplary ezen a szombat délutánon éppen egy kegyetlenül meggyilkolt idős házaspár férfitagjának holtteste fölé hajolva gondolta végig az előzményeket, és, hogy mi is a baja az életével.

Óriási akaraterővel – és némi rutinnal – kiűzte a fejéből a magánéleti zűrjeinek minduntalan a gondolataiba belopózó árnyait, és immáron teljes figyelmével az ügy felé fordult. Pár pillanattal később megszűnt körülötte a külvilág, elhalkult a kollégák beszélgetéseinek morajlása, elhallgatott a helyszínelők digitális fényképezőgépeinek pittyegése, sőt, talán a vakuk villanása is átkerült egy másik dimenzióba.
Csak Tom Deeplary nyomozó, és az idős férfi maradtak.

- Mi történt? Mondd el! – kérte gondolatban Tom a holttesttől. De az persze nem válaszolt.

Halott volt. Válaszoltak viszont helyette az apró részletek. Tom úgy érzékelte, mintha az egyik percben még kerek egészként látná a világot, aztán, mintha valamilyen speciális kamera lenne beépítve a retinájába, csak az egyes részletek látszottak élesen, a környező kontúrok pedig teljesen elmosódtak, a nem a konkrét részlethez tartozó színek pedig kifakultak. Az volt a szokása, hogy először hagyta, hogy az elméje azokat a lényegi részeket térképezze fel, amiket akart, majd amikor kezdett visszatérni a teljes környezet a látókörébe, akkor még egyszer kiszorította azokat, és immáron egy fix kiindulási pontot kijelölve, céltudatosan haladt végig tekintetével, és mindent rögzítő agyával a terepen. Most történetesen az idős úr holttestén. Ilyenkor megállt számára az idő, és tudta, hogy a kívülállók számára furcsán átszellemült lett az arca. Valahonnan, egy vastag vattatakarón át mintha szófoszlányokat hallott volna felé szállni „most ne zavard, nem látod, hogy AZT csinálja?”, „de ez fontos”, „várj, mindjárt befejezi”; de a vattatakarónak hála nem zökkentették ki az elmélyülésből. Ő annak hívta: elmélyülés. Egyszer a legjobb barátja, mikor erről mesélt neki,  azt mondta, hogy elmélyülés helyett talán kifejezőbb lenne az „azonosulás”, de Tom ezt elutasította. „Mindent akarok, csak azonosulni nem!”, így maradt annál, hogy ő ilyenkor elmélyül először a kerek egészben, aztán a részletekben.

Egyszer csak, mintha buborék pattant volna a fülében, hirtelen visszatértek hozzá a zajok. A beszélgetés, a morajlás, a pittyegés, és újra látta a vakuk villanását is. Megszűnt az elmélyülés, eltűntek a szeme elől a részletek.

- Tom! Főnök! Erről tudnod kell! – még térdelve a hang irányába nézett, és egyik legkedvesebb beosztottja, akit inkább barátjának tekintett, Angelo Dimatteo óriási szemeivel, és olaszosan barna, finom vonású arcával találta magát szembe.

- Mondd, hogy szemtanú! – húzta félmosolyra a száját Tom, miközben felállt, és eligazgatta a nadrágját a térde körül.

Angelo egyébként is hatalmas, már-már lányosan szép szemei még óriásibbra tágultak.

- Honnan tudtad? Tényleg van egy szemtanúnk!

Most Deeplar-n volt a megrökönyödés sora:

- Angelo, ne haragudj, nem tudtam, csak vicceltem! – furcsán remegett a hangja. Az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen ráhibázásai, és a kollégái már kezdtek furcsán nézni rá. Nem akarta, hogy még Angelo is azt gondolja, hogy megbuggyant, vagy médium lett. Így is nagyon vissza kellett fognia magát, nehogy nekiálljon minden, afféle látnoki megnyilvánulása után hosszasan magyarázkodni. Ő maga sem tudta, honnan jönnek a megérzései, ha azoknak lehet ezeket nevezni egyáltalán, de jöttek. Bízott benne, hogy a rutin, a többszáz felderített, és az a néhány felderítetlen gyilkossági ügy hatása az, hogy kezd ráérezni a dolgokra.

Angelo arcán látszott, hogy viccnek veszi a viccet, így Tom nyugodt szívvel, de a titokban egy hatalmasat sóhajtva indult el az őrmester után. Mielőtt még kiértek volna az ajtón, Deeplary odalépett a zavartan álldogáló helyi erőhöz, Johnston sheriffhez, és melegen rámosolygott.

- Sheriff, nagyon jól tette, hogy szólt nekünk. Valóban kísértetiesen hasonlít ez az ügy az eddigiekhez, bár van itt egy apró részlet, ami zavar engem, de majd később visszatérünk rá. Van kedve velünk tartani, meghallgatni a szemtanút?

Johnston sheriff megkönnyebbülten bólintott. Ez a sok vér… Részegen tivornyázó tinédzserekhez, és családi viszályokhoz szokott, errefelé tíz évente egyszer volt gyilkosság, az ő szolgálata alatt ráadásul ez volt az első. Örült, hogy kiszabadulhat ebből a nyomasztó házból.

Így tehát hárman mentek ki az első ajtón, a nagy verandán át, a ház előtt elterülő széles udvarra, ahol két egyenruhás rendőr között egy furcsán öltözött idős nő álldogált.

Deeplary nyomozó megállt egy pillanatra Dimatteo őrmester mögött, mert még ez az őszi napfény is olyan erővel vágta arcul, hogy szinte azonnal eleredt tőle a könnye. Hunyorogva kotorászott a napszemüvege után, és alig hallotta meg Johnston sheriff halk hangját:

- Ó, ez Mavis, a bolond nő. Na, ezzel nem leszünk kisegítve.

Deeplary kérdőn nézett rá, majd feltette a napszemüvegét. A fejtartásából lehetett csak érezni, hogy a kérdőn nézés továbbra is fennáll részéről, mert a szemüvegtől a tekintetét már nem lehetett látni. Csak érezni. És Johnston sheriff érezte is, hogy legjobb lesz, ha nem tesz olyan megállapításokat, amik nem helyénvalóak. Zavartan megköszörülte a torkát, és megvakarta az állát.

Deeplary főnyomozó végre változtatott a fejtartásán, és lendületesen odalépett a Johnston által bolondnak titulált nőhöz.

- Üdvözlöm asszonyom, Thomas Deeplary vagyok, gyilkossági nyomozó – mutatkozott be, kezét üdvözlésre nyújtva. A nő elfogadta a felé nyújtott kezet, és határozottan megrázta, közben Tom szemüvegébe nézett. Deeplary azt gondolta magában, hogy ha ez a nő bolond, akkor ő is biztosan az. – A kollégák mondták, hogy ön látott valamit vagy valakit. Elmesélné, kérem a történteket?

- Az úgy volt – kezdte Mavis, majd megakadt egy pillanatra, mert olyat látott, amit addig csak filmekben: a nyomozó egy jegyzetfüzetet és egy kis tollat vett elő és írni kezdett –, hooogy, szóval, hogy a szokásos egészségügyi biciklitúrámat teljesítettem, mert tudja, az orvos szerint többet kellene mozognom, hát rajtam meg ne múljon, minden reggel letekerek húsz kilométert. – Johnston sheriff méltatlankodó ciccegésére oda sem figyelve folytatta tovább. – Szóval, amikor ide értem a tanya mellett elvezető úthoz, már messziről hallottam, hogy valahonnan a ház felől egy autó közeledik. Megálltam, mert már nem egyszer elsodort ez a szeleburdi népség, na nem az öreg Samuelson, ő mindig lassan és óvatosan vezetett, de például az a kelekótya Brady kölyök, azzal az óriási terepjárójával rendszeresen le akar tolni az útról.

Johnston sheriff akkorát sóhajtott, hogy az óriási udvar szélén álló hatalmas fák levelei egyszerre rezdültek meg, és magában megfogadta, hogy ha ennek az ügynek vége lesz, összehív egy lakossági fórumot, és kioktatja a lakókat, hogyan kell szabatosan és lényegre törően vallomást tenni.

De Mavist ez cseppet sem érdekelte, egy megvető pillantást küldött a sheriff felé, majd tekintetét a sokkal megértőbbnek és értelmesebbnek mutatkozó nyomozó szemüvegére függesztette, és folytatta tovább:

- Szóval leszálltam, itt nem messze a kereszteződésnél, ahol a tanyáról kivezető földút beletorkollik a főútba, és nem tudom miért, de áttoltam a kerékpárt a menetiránnyal szembeni oldalra. Ott árnyék van, és a fű is magas, egy kicsit ott meglapultam. – Mavis elpirult, és zavarodottan toporgott egy helyben.

Deeplary nyomozó biztos volt benne, hogy Mavis hazudik. Nem a közeledő autó hangja riasztotta meg, nem elővigyázatosságból szállt le a bicikliről, és nem megmagyarázhatatlan sugallattól vezérelve ment át az árnyékos, magas füves oldalra. Hanem azért mert a szükség hívta.
- Értem, kérem, folytassa. – szólt komolyan.

Mavis összeszedte magát.

- És akkor egyszer csak megérkezett a földútról az a nagy autó, és megállás nélkül kikanyarodott a főútra, pedig ott STOP tábla van ám! – Mavis egészen tűzbe jött. – Ha nem szállok le, valószínűleg akkor értem volna oda, mikor az az őrült, és amilyen gyorsan jött, és amilyen hirtelen kikanyarodott, biztos, hogy elsodort volna!

- Valóban, nagyon jól tette, hogy leszállt. – erősítette meg a nyomozó, miközben szorgalmasan jegyzetelt.  – Megfigyelt valami különöset az autón? Meg tudná mondani a típusát? Színét, esetleg rendszámát?

- Hogyne! – lelkesedett a szemtanú – Ezer ilyen autót látok hetente. Egy Ford pick-up volt, piros színű.

Deeplary nyomozón volt most a hatalmas sóhajtás sora. Miközben Mavist hallgatta, lelki szemei előtt már megjelent egy különlegesnek, vagy legalább kevésbé hétköznapinak számító autó sziluettje, mondjuk valamilyen Japán, vagy egy európai típusé, de mikor meghallotta a Ford, majd a pick-up szavakat, mintha valaki jól hátba vágta volna. Ez az ügy sem lesz két perc alatt megoldva – gondolta.

A rendőrök megköszönték Mavis segítségét. Az egyenruhások a nővel maradtak, hogy felvegyék az adatait, ahol el tudják majd érni a jövőben, Deeplary nyomozó pedig Johnston sheriff, és Dimatteo őrmester koszorújában visszasétált a ház felé. A nap már nem tűzött olyan kegyetlenül, így Deeplary levette a napszemüvegét, akkurátusan megtisztogatta egy, a zsebében lapuló, szemüveg tisztogatásra használt kendővel, és közben összefoglalta az eddig ismerteket a többieknek, miközben azok szinte megbabonázva figyelték a mozdulatait.

- A halottkém előzetes vizsgálata szerint kora reggel történt a gyilkosság. A női áldozatott, Mrs. Samuelsont fejbe verték, más külső sérelmi nyom egyelőre nem látható rajta. Mr. Samuelson sajnos már nem úszta meg ennyivel. Súlyosan bántalmazták, ütötték, verték, valószínűleg puszta kézzel. A gyilkos kesztyűt viselt, és mindent felforgatott, láthatóan értékeket keresett. Eddig hasonlít az eddigi ügyekre. A többi eset éjszaka történt, mindig az éjfél utáni órákban, mikor az öregek az igazak álmát alusszák, mikor a legmélyebb az álom. Itt valamikor reggel, vagy pirkadat környékén történt a gyilkosság. És nekem furcsa a rendetlenség is. A többi esetnél az elkövető, vagy elkövetők úgy néztek át mindent, hogy ha nem tudnánk, hogy rablógyilkosság történt a helyszínen, azt gondolnánk, hogy kicsit rendetlenek a háziak.  De az az ügy más. Itt óriási a felfordulás, mintha tornádó söpört volna végig. De ami a legfurcsább: Mr. Samuelson nadrágzsebében pénz van.

Dimatteo őrmester közbevágott:

- Ezt honnan tudod főnök? Én ott voltam, mikor a fiúk átvizsgáltak mindent, és azt is láttam, hogy te nem vizsgáltad át az öregúr ruházatát. Honnan veszed, hogy pénz van nála?

- Nem tudom Angelo – válaszolta csendben Tom -, el tudod nekem azt hinni, hogy fogalmam sincs, hogy honnan tudom? Csak azt láttam, hogy Mr. Samuelson zsebei nincsenek kiforgatva, mint az eddigi áldozatoknál, és a nadrágja vonalain át úgy tűnik, mintha egy tárca lenne a zsebében. Menjünk, nézzük meg!

Úgy tettek. Johnston sheriff szinte levegőt is elfelejtett venni, úgy követte a többieket. Félt a bűztől, ami a házba belépve lepheti meg. A gyilkossághoz szokott nyomozókat láthatóan nem riasztotta el a szag. A sheriff még a száján át lélegezve is érezte a kiontott vér émelyítő büdösségét.

Deeplary odalépett Mr. Samuelson holttestéhez, és leguggolt mellé. A helyszínelők eddigre már kezdtek összepakolni, és a hullaszállítók készültek a holttesteket elvinni. A fényképzőgépet legtöbbször kattintgató technikus egy bólintással jelezte Tomnak, hogy hozzányúlhat a holttesthez, és, hogy egyértelmű legyen, még egy kék kesztyűt is átnyújtott a nyomozónak.

Deeplary úgy csattintotta a kezére a kesztyűt, mint ahogyan a Vészhelyzetben látta annak idején, és takaros, egyértelmű mozdulatokkal, de nagyon finoman, mintha nem akarná megbántani Mr. Samuelsont, benyúlt az idős ember jobb oldali nadrágzsebébe, és kihúzott belőle valamit. Egy összehajtható, bőr pénztárca volt.

A szobában szinte vágni lehetett a csendet. Azok is tudták, hogy ez rendkívüli esemény, akik nem hallották Deeplary iménti összefoglalóját az udvaron.

Deeplary óvatosan kinyitotta a tárcát. Az első, amit meglátott, egy ősz hajú, életvidám nő mosolygó fényképe volt: Mrs. Samuelson-é. Deeplary-t megrohanták az érzelmek. Mrs. Samuelson gyönyörű nő volt, aki még idős korában is adott magára, de a mosolya volt benne a legszebb. A nyomozó egy boldog nő képét tartotta a kezében, és ettől borzalmassá vált számára az a tudat, hogy ez a nő, aki valaha talán szépségkirálynő is volt, most bezúzott koponyával fekszik a másik szoba padlóján. Attól tartva, hogy hirtelen elhányja magát, gyorsan belenézett a tárcának abba a rekeszébe, amelyikben a pénzt szokták tartani.
Szó nélkül nyújtotta át Dimatteo őrmesternek az egész tárcát, és még az igazság diadala sem volt képes feledtetni vele a minduntalan szeme elé villanó váltakozó képeket: Mrs. Samuelson, mint gyönyörű, életigenlő, erős asszony, és Mrs. Samuelson, mint halott.

Az őrmester csendesen megszámolta a pénzt, de már mindenki tudta a szobában, hogy több lesz egy marék aprónál.

- Nyolcezer hatszáz dollár! – suttogta döbbenten.

Deeplary felnézett, mert eleddig a cipője orrát bámulta. Volt rajta egy kis porfolt, és ennek figyelése jó volt arra, hogy ne Mrs. Samuelson kétféle arcának váltakozását lássa maga előtt.

Kemény volt a tekintete, nyoma sem volt rajta már az előbbi elérzékenyülésnek.

A hangja fémesen kongott, mikor megszólalt, és úgy hatott, mint ahogy az ember elképzeli, hogy milyen az, mikor a főnyomozó szól az alárendeltjeihez:

- A gyilkos jól ismerte Mr. Samuelson-t. És ő is jól ismerte a gyilkost.

A mély kongást csak az egyik kövér helyszínelő ütemes szuszogása zavarta, de az sem túlságosan. A jelenlévők csendben várták Deeplary további kinyilatkoztatását, és csak a helyiek, akik nem ismerték még a módszereit, hökkentek meg a következő szavain:

- Minden ügy megoldása a kocsmából indul – szétnézett, karjait kissé teátrálisan széttárva, mintha azt várná, hogy valaki ellentmondjon a szavainak, de nem volt ilyen jelentkező. - Mehetünk a kocsmába! – adta ki a parancsot, miközben arra gondolt, hogy bármit megadna egy pofa jó hideg sörért.

Tom Deeplary nyomozó vállát fékezhetetlenül rázta a zokogás. Életében nem sírt még ennyire.

Sem bánattól, sem örömtől, pedig mindkettőből kijutott neki is.

Most taknya-nyála folyt és keveredett el áradatként ömlő könnyeivel. Előrehajolt, mert úgy érezte, nem bírja tartani a saját lelke súlyát. Tenyerével a térdeire támaszkodva hagyta, hadd áradjanak ki belőle az érzelmek. A sós folyadék – amiről csak remélni merte, hogy könny, és nem valami más – összegyűlt horgas orrának hegyén, majd onnan gyors iramban lecsöpögött az aszfaltra.

Zsebkendőért kotorászott, de gyorsan rájött, hogy efféle kényelmi cikkeket sosem tart magánál egy olyasfajta kemény zsaru, mint amilyennek ő mutatkozott a világ előtt, így kénytelen volt az ingujján végighúzni az orrát, majd amikor az nem volt elég, kihúzta a derekába tűrt ingje alját, és abba merítette bele az arcát, mint valami törölközőbe.

Lassan, nagyon lassan alábbhagyott a zokogás. Hosszú perceken át már csak csendesen sírdogált, aztán átcsapott sóhajtozásba. Közben nyögött, mint aki olyan tevékenységet végez, amit nem szokott: kifáradt a sírástól, próbált rájönni, hogy a legkényelmesebb megnyugodnia; hol összegörnyedt, hol kihúzta magát, karjaival összevissza kalimpált, próbálta átölelni saját magát, de így negyven évesen kellett megtapasztalnia, hogy ilyen megrázó élmények esetén egy csapásra megváltozik és más lesz a világ; az sincs kizárva, hogy létrejön egy új Univerzum, amiben kényelem, komfort, harmónia nem létezik. Csak a bőgés, és utána a mérhetetlen üresség.

Nagyon erősen kellett szívnia az orrát, mert már nem volt száraz folt a ruháján, amibe kifújhatta volna. Olyan hangot adott ki, ami egy kívülálló számára méltatlan egy kitüntetett nyomozóhoz, és inkább illett volna egy varacskos disznóhoz, de ő örült ennek a hangnak. Ettől tudta, hogy él. Ember. Talán nem is rossz ember. Arra gondolni sem mert, hogy „talán jó ember”. Évek óta nem gondolt magára jóként, és lehet, hogy évekig eltart, mire újra képes lesz értékelni önmagát. De ezen a napon rájött arra, hogy ő a rossz nagy valószínűséggel nem lehet. Mert a rossz emberek most, ebben a percben biztosan nem sírnak…