Tom Deeplary nem volt épp boldog. Először is, fájt a feje, de piszkosul, afféle „mindjárt szétszakad, jobb lenne lefeküdni és aludni egy hatalmasat” lüktetéssel. Másodszor is, tegnap ismételten összeveszett a második volt feleségével. Már nem is tudta, hogyan voltak képesek valaha egymást szeretni. A vita szokás szerint azon robbant ki, hogy a kisfiuk, Milan hol töltse a hétvégét. Tom szerette volna, ha vele, és az ő szüleivel lenne szombaton és vasárnap, mert a nagylánya – aki az első volt feleségétől született -, Dana is pont ott volt náluk, és a testvérek imádták egymást, a nagyszülők pedig ennek örömére kirándulást és kerti sütögetést terveztek. Viszont a második számú exnej (ahogy Tom magában cinikusan nevezte Jennyt), kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem ezt beszélték meg, hanem a jövő hetet. Tom hiába kérlelt, követelőzött, majd dühöngött a telefonba, Jenny nem engedett. Milan az anyjával maradt, Dana pedig szomorú volt a kisöccse nélkül, és a nagyszülők sem repestek a boldogságtól. Tom kénytelen volt jó pár doboz sört legurítani előző este, hogy el tudja viselni a feszültséget.
Harmadsorban pedig nem volt elhanyagolható tény, hogy gyerekekkel eltölteni vágyott hétvége terve ide vagy oda, Tom Deeplary ezen a szombat délutánon éppen egy kegyetlenül meggyilkolt idős házaspár férfitagjának holtteste fölé hajolva gondolta végig az előzményeket, és, hogy mi is a baja az életével.
Óriási akaraterővel – és némi rutinnal – kiűzte a fejéből a magánéleti zűrjeinek minduntalan a gondolataiba belopózó árnyait, és immáron teljes figyelmével az ügy felé fordult. Pár pillanattal később megszűnt körülötte a külvilág, elhalkult a kollégák beszélgetéseinek morajlása, elhallgatott a helyszínelők digitális fényképezőgépeinek pittyegése, sőt, talán a vakuk villanása is átkerült egy másik dimenzióba.
Csak Tom Deeplary nyomozó, és az idős férfi maradtak.
- Mi történt? Mondd el! – kérte gondolatban Tom a holttesttől. De az persze nem válaszolt.
Halott volt. Válaszoltak viszont helyette az apró részletek. Tom úgy érzékelte, mintha az egyik percben még kerek egészként látná a világot, aztán, mintha valamilyen speciális kamera lenne beépítve a retinájába, csak az egyes részletek látszottak élesen, a környező kontúrok pedig teljesen elmosódtak, a nem a konkrét részlethez tartozó színek pedig kifakultak. Az volt a szokása, hogy először hagyta, hogy az elméje azokat a lényegi részeket térképezze fel, amiket akart, majd amikor kezdett visszatérni a teljes környezet a látókörébe, akkor még egyszer kiszorította azokat, és immáron egy fix kiindulási pontot kijelölve, céltudatosan haladt végig tekintetével, és mindent rögzítő agyával a terepen. Most történetesen az idős úr holttestén. Ilyenkor megállt számára az idő, és tudta, hogy a kívülállók számára furcsán átszellemült lett az arca. Valahonnan, egy vastag vattatakarón át mintha szófoszlányokat hallott volna felé szállni „most ne zavard, nem látod, hogy AZT csinálja?”, „de ez fontos”, „várj, mindjárt befejezi”; de a vattatakarónak hála nem zökkentették ki az elmélyülésből. Ő annak hívta: elmélyülés. Egyszer a legjobb barátja, mikor erről mesélt neki, azt mondta, hogy elmélyülés helyett talán kifejezőbb lenne az „azonosulás”, de Tom ezt elutasította. „Mindent akarok, csak azonosulni nem!”, így maradt annál, hogy ő ilyenkor elmélyül először a kerek egészben, aztán a részletekben.
Egyszer csak, mintha buborék pattant volna a fülében, hirtelen visszatértek hozzá a zajok. A beszélgetés, a morajlás, a pittyegés, és újra látta a vakuk villanását is. Megszűnt az elmélyülés, eltűntek a szeme elől a részletek.
- Tom! Főnök! Erről tudnod kell! – még térdelve a hang irányába nézett, és egyik legkedvesebb beosztottja, akit inkább barátjának tekintett, Angelo Dimatteo óriási szemeivel, és olaszosan barna, finom vonású arcával találta magát szembe.
- Mondd, hogy szemtanú! – húzta félmosolyra a száját Tom, miközben felállt, és eligazgatta a nadrágját a térde körül.
Angelo egyébként is hatalmas, már-már lányosan szép szemei még óriásibbra tágultak.
- Honnan tudtad? Tényleg van egy szemtanúnk!
Most Deeplar-n volt a megrökönyödés sora:
- Angelo, ne haragudj, nem tudtam, csak vicceltem! – furcsán remegett a hangja. Az utóbbi időben megszaporodtak az ilyen ráhibázásai, és a kollégái már kezdtek furcsán nézni rá. Nem akarta, hogy még Angelo is azt gondolja, hogy megbuggyant, vagy médium lett. Így is nagyon vissza kellett fognia magát, nehogy nekiálljon minden, afféle látnoki megnyilvánulása után hosszasan magyarázkodni. Ő maga sem tudta, honnan jönnek a megérzései, ha azoknak lehet ezeket nevezni egyáltalán, de jöttek. Bízott benne, hogy a rutin, a többszáz felderített, és az a néhány felderítetlen gyilkossági ügy hatása az, hogy kezd ráérezni a dolgokra.
Angelo arcán látszott, hogy viccnek veszi a viccet, így Tom nyugodt szívvel, de a titokban egy hatalmasat sóhajtva indult el az őrmester után. Mielőtt még kiértek volna az ajtón, Deeplary odalépett a zavartan álldogáló helyi erőhöz, Johnston sheriffhez, és melegen rámosolygott.
- Sheriff, nagyon jól tette, hogy szólt nekünk. Valóban kísértetiesen hasonlít ez az ügy az eddigiekhez, bár van itt egy apró részlet, ami zavar engem, de majd később visszatérünk rá. Van kedve velünk tartani, meghallgatni a szemtanút?
Johnston sheriff megkönnyebbülten bólintott. Ez a sok vér… Részegen tivornyázó tinédzserekhez, és családi viszályokhoz szokott, errefelé tíz évente egyszer volt gyilkosság, az ő szolgálata alatt ráadásul ez volt az első. Örült, hogy kiszabadulhat ebből a nyomasztó házból.
Így tehát hárman mentek ki az első ajtón, a nagy verandán át, a ház előtt elterülő széles udvarra, ahol két egyenruhás rendőr között egy furcsán öltözött idős nő álldogált.
Deeplary nyomozó megállt egy pillanatra Dimatteo őrmester mögött, mert még ez az őszi napfény is olyan erővel vágta arcul, hogy szinte azonnal eleredt tőle a könnye. Hunyorogva kotorászott a napszemüvege után, és alig hallotta meg Johnston sheriff halk hangját:
- Ó, ez Mavis, a bolond nő. Na, ezzel nem leszünk kisegítve.
Deeplary kérdőn nézett rá, majd feltette a napszemüvegét. A fejtartásából lehetett csak érezni, hogy a kérdőn nézés továbbra is fennáll részéről, mert a szemüvegtől a tekintetét már nem lehetett látni. Csak érezni. És Johnston sheriff érezte is, hogy legjobb lesz, ha nem tesz olyan megállapításokat, amik nem helyénvalóak. Zavartan megköszörülte a torkát, és megvakarta az állát.
Deeplary főnyomozó végre változtatott a fejtartásán, és lendületesen odalépett a Johnston által bolondnak titulált nőhöz.
- Üdvözlöm asszonyom, Thomas Deeplary vagyok, gyilkossági nyomozó – mutatkozott be, kezét üdvözlésre nyújtva. A nő elfogadta a felé nyújtott kezet, és határozottan megrázta, közben Tom szemüvegébe nézett. Deeplary azt gondolta magában, hogy ha ez a nő bolond, akkor ő is biztosan az. – A kollégák mondták, hogy ön látott valamit vagy valakit. Elmesélné, kérem a történteket?
- Az úgy volt – kezdte Mavis, majd megakadt egy pillanatra, mert olyat látott, amit addig csak filmekben: a nyomozó egy jegyzetfüzetet és egy kis tollat vett elő és írni kezdett –, hooogy, szóval, hogy a szokásos egészségügyi biciklitúrámat teljesítettem, mert tudja, az orvos szerint többet kellene mozognom, hát rajtam meg ne múljon, minden reggel letekerek húsz kilométert. – Johnston sheriff méltatlankodó ciccegésére oda sem figyelve folytatta tovább. – Szóval, amikor ide értem a tanya mellett elvezető úthoz, már messziről hallottam, hogy valahonnan a ház felől egy autó közeledik. Megálltam, mert már nem egyszer elsodort ez a szeleburdi népség, na nem az öreg Samuelson, ő mindig lassan és óvatosan vezetett, de például az a kelekótya Brady kölyök, azzal az óriási terepjárójával rendszeresen le akar tolni az útról.
Johnston sheriff akkorát sóhajtott, hogy az óriási udvar szélén álló hatalmas fák levelei egyszerre rezdültek meg, és magában megfogadta, hogy ha ennek az ügynek vége lesz, összehív egy lakossági fórumot, és kioktatja a lakókat, hogyan kell szabatosan és lényegre törően vallomást tenni.
De Mavist ez cseppet sem érdekelte, egy megvető pillantást küldött a sheriff felé, majd tekintetét a sokkal megértőbbnek és értelmesebbnek mutatkozó nyomozó szemüvegére függesztette, és folytatta tovább:
- Szóval leszálltam, itt nem messze a kereszteződésnél, ahol a tanyáról kivezető földút beletorkollik a főútba, és nem tudom miért, de áttoltam a kerékpárt a menetiránnyal szembeni oldalra. Ott árnyék van, és a fű is magas, egy kicsit ott meglapultam. – Mavis elpirult, és zavarodottan toporgott egy helyben.
Deeplary nyomozó biztos volt benne, hogy Mavis hazudik. Nem a közeledő autó hangja riasztotta meg, nem elővigyázatosságból szállt le a bicikliről, és nem megmagyarázhatatlan sugallattól vezérelve ment át az árnyékos, magas füves oldalra. Hanem azért mert a szükség hívta.
- Értem, kérem, folytassa. – szólt komolyan.
Mavis összeszedte magát.
- És akkor egyszer csak megérkezett a földútról az a nagy autó, és megállás nélkül kikanyarodott a főútra, pedig ott STOP tábla van ám! – Mavis egészen tűzbe jött. – Ha nem szállok le, valószínűleg akkor értem volna oda, mikor az az őrült, és amilyen gyorsan jött, és amilyen hirtelen kikanyarodott, biztos, hogy elsodort volna!
- Valóban, nagyon jól tette, hogy leszállt. – erősítette meg a nyomozó, miközben szorgalmasan jegyzetelt. – Megfigyelt valami különöset az autón? Meg tudná mondani a típusát? Színét, esetleg rendszámát?
- Hogyne! – lelkesedett a szemtanú – Ezer ilyen autót látok hetente. Egy Ford pick-up volt, piros színű.
Deeplary nyomozón volt most a hatalmas sóhajtás sora. Miközben Mavist hallgatta, lelki szemei előtt már megjelent egy különlegesnek, vagy legalább kevésbé hétköznapinak számító autó sziluettje, mondjuk valamilyen Japán, vagy egy európai típusé, de mikor meghallotta a Ford, majd a pick-up szavakat, mintha valaki jól hátba vágta volna. Ez az ügy sem lesz két perc alatt megoldva – gondolta.
A rendőrök megköszönték Mavis segítségét. Az egyenruhások a nővel maradtak, hogy felvegyék az adatait, ahol el tudják majd érni a jövőben, Deeplary nyomozó pedig Johnston sheriff, és Dimatteo őrmester koszorújában visszasétált a ház felé. A nap már nem tűzött olyan kegyetlenül, így Deeplary levette a napszemüvegét, akkurátusan megtisztogatta egy, a zsebében lapuló, szemüveg tisztogatásra használt kendővel, és közben összefoglalta az eddig ismerteket a többieknek, miközben azok szinte megbabonázva figyelték a mozdulatait.
- A halottkém előzetes vizsgálata szerint kora reggel történt a gyilkosság. A női áldozatott, Mrs. Samuelsont fejbe verték, más külső sérelmi nyom egyelőre nem látható rajta. Mr. Samuelson sajnos már nem úszta meg ennyivel. Súlyosan bántalmazták, ütötték, verték, valószínűleg puszta kézzel. A gyilkos kesztyűt viselt, és mindent felforgatott, láthatóan értékeket keresett. Eddig hasonlít az eddigi ügyekre. A többi eset éjszaka történt, mindig az éjfél utáni órákban, mikor az öregek az igazak álmát alusszák, mikor a legmélyebb az álom. Itt valamikor reggel, vagy pirkadat környékén történt a gyilkosság. És nekem furcsa a rendetlenség is. A többi esetnél az elkövető, vagy elkövetők úgy néztek át mindent, hogy ha nem tudnánk, hogy rablógyilkosság történt a helyszínen, azt gondolnánk, hogy kicsit rendetlenek a háziak. De az az ügy más. Itt óriási a felfordulás, mintha tornádó söpört volna végig. De ami a legfurcsább: Mr. Samuelson nadrágzsebében pénz van.
Dimatteo őrmester közbevágott:
- Ezt honnan tudod főnök? Én ott voltam, mikor a fiúk átvizsgáltak mindent, és azt is láttam, hogy te nem vizsgáltad át az öregúr ruházatát. Honnan veszed, hogy pénz van nála?
- Nem tudom Angelo – válaszolta csendben Tom -, el tudod nekem azt hinni, hogy fogalmam sincs, hogy honnan tudom? Csak azt láttam, hogy Mr. Samuelson zsebei nincsenek kiforgatva, mint az eddigi áldozatoknál, és a nadrágja vonalain át úgy tűnik, mintha egy tárca lenne a zsebében. Menjünk, nézzük meg!
Úgy tettek. Johnston sheriff szinte levegőt is elfelejtett venni, úgy követte a többieket. Félt a bűztől, ami a házba belépve lepheti meg. A gyilkossághoz szokott nyomozókat láthatóan nem riasztotta el a szag. A sheriff még a száján át lélegezve is érezte a kiontott vér émelyítő büdösségét.
Deeplary odalépett Mr. Samuelson holttestéhez, és leguggolt mellé. A helyszínelők eddigre már kezdtek összepakolni, és a hullaszállítók készültek a holttesteket elvinni. A fényképzőgépet legtöbbször kattintgató technikus egy bólintással jelezte Tomnak, hogy hozzányúlhat a holttesthez, és, hogy egyértelmű legyen, még egy kék kesztyűt is átnyújtott a nyomozónak.
Deeplary úgy csattintotta a kezére a kesztyűt, mint ahogyan a Vészhelyzetben látta annak idején, és takaros, egyértelmű mozdulatokkal, de nagyon finoman, mintha nem akarná megbántani Mr. Samuelsont, benyúlt az idős ember jobb oldali nadrágzsebébe, és kihúzott belőle valamit. Egy összehajtható, bőr pénztárca volt.
A szobában szinte vágni lehetett a csendet. Azok is tudták, hogy ez rendkívüli esemény, akik nem hallották Deeplary iménti összefoglalóját az udvaron.
Deeplary óvatosan kinyitotta a tárcát. Az első, amit meglátott, egy ősz hajú, életvidám nő mosolygó fényképe volt: Mrs. Samuelson-é. Deeplary-t megrohanták az érzelmek. Mrs. Samuelson gyönyörű nő volt, aki még idős korában is adott magára, de a mosolya volt benne a legszebb. A nyomozó egy boldog nő képét tartotta a kezében, és ettől borzalmassá vált számára az a tudat, hogy ez a nő, aki valaha talán szépségkirálynő is volt, most bezúzott koponyával fekszik a másik szoba padlóján. Attól tartva, hogy hirtelen elhányja magát, gyorsan belenézett a tárcának abba a rekeszébe, amelyikben a pénzt szokták tartani.
Szó nélkül nyújtotta át Dimatteo őrmesternek az egész tárcát, és még az igazság diadala sem volt képes feledtetni vele a minduntalan szeme elé villanó váltakozó képeket: Mrs. Samuelson, mint gyönyörű, életigenlő, erős asszony, és Mrs. Samuelson, mint halott.
Az őrmester csendesen megszámolta a pénzt, de már mindenki tudta a szobában, hogy több lesz egy marék aprónál.
- Nyolcezer hatszáz dollár! – suttogta döbbenten.
Deeplary felnézett, mert eleddig a cipője orrát bámulta. Volt rajta egy kis porfolt, és ennek figyelése jó volt arra, hogy ne Mrs. Samuelson kétféle arcának váltakozását lássa maga előtt.
Kemény volt a tekintete, nyoma sem volt rajta már az előbbi elérzékenyülésnek.
A hangja fémesen kongott, mikor megszólalt, és úgy hatott, mint ahogy az ember elképzeli, hogy milyen az, mikor a főnyomozó szól az alárendeltjeihez:
- A gyilkos jól ismerte Mr. Samuelson-t. És ő is jól ismerte a gyilkost.
A mély kongást csak az egyik kövér helyszínelő ütemes szuszogása zavarta, de az sem túlságosan. A jelenlévők csendben várták Deeplary további kinyilatkoztatását, és csak a helyiek, akik nem ismerték még a módszereit, hökkentek meg a következő szavain:
- Minden ügy megoldása a kocsmából indul – szétnézett, karjait kissé teátrálisan széttárva, mintha azt várná, hogy valaki ellentmondjon a szavainak, de nem volt ilyen jelentkező. - Mehetünk a kocsmába! – adta ki a parancsot, miközben arra gondolt, hogy bármit megadna egy pofa jó hideg sörért.
